× Annak ellenére, hogy örök favoritom, Alberto Contador karrierje során sosem indult kockaköves klasszikusokon, évről-évre feszült figyelemmel kísérem végig a tavaszi versenyszezont fémjelző egynapos viadalokat. A kihaló félben lévő offenzív felfogást vadászó szurkolót szinte fojtogatja a látvány, ahogy a technika vívmányaira és a legalitás feszegetésére alapozott dominancia monoton meneteléssé szegényíti a Tour de France-élményt. Talán pontosan emiatt zártam a szívembe a Flandriai kör és a Paris-Roubaix vonzáskörébe tartozó versenyeket, amelyek az izgalmak kifogyhatatlan forrásaiként csillapítják a magamfajta akciófüggők szomját. A könyörtelen pavés szektorok és a félelmetes meredekségű rámpák ugyanis ellehetetlenítik a totális dominanciát: ilyen terepviszonyok között mindenki a hajára kenheti az előre kitervelt taktikát és elfelejtheti a wattmérőt. És pont ez teszi különlegessé ezt az időszakot: megtalálni a pillanatot, ami győzelemre juttatja a nyers erőt.

Az előző bejegyzésben tárgyalt Milánó-Sanremo és Nibali többé-kevésbé váratlan szólógyőzelme megadta az alaphangot a tavaszi klasszikus szezonnak, amely alig egy hét szünet után belga földön folytatódott a kockakövek bűvöletében. Vészesen közeledett ugyanis az a két monumentum, ami minden specialista naptárjában pirossal van szedve, a Flandriai körverseny és a Paris-Roubaix. A jelmezes próba helyszínét az E3 Harelbeke biztosította olyan nevezetes emelkedőkkel, mint a Wolvenberg, Taaienberg, Paterberg vagy éppen az Oude Kwaremont. A farkasfalkákhoz hasonló megbonthatatlan egységbe rendeződő Quick-Step - egy Kossuth-szállóigével élve - továbbra is az események ütőerén tartotta ujjait, megértve annak lüktetését. Egy percre sem engedték ki a kezükből az irányítást, magukra vállalták a főmezőny kormányzását. Egy a céltől több, mint 100 km-re történő bukás nyomán megszakadt a sor, miután a Taaienbergen Terpstra és Lampaert indított támadást, akciójukat pedig hátul Philippe Gilberték fedezték. A kis létszámú üldözőcsoportban ott találtuk a legnagyobb esélyeseket: Van Avermaet, Sagan, Benoot, Stuyven, Vanmarcke mind áldozatul esett a Quick-Step-taktikájának. Mikor a mezőny fenyegető közelségbe ért, Gilbert megpróbált felugrani elöl tekerő társaira, ám hamar belátta, hogy azzal tudja a legjobban szolgálni a csapatérdeket, ha kontrollálja az ellenfeleket. Mindeközben Niki Terpstra és Yves Lampaert sikeres együttműködése a végéhez közeledett, hiszen utóbbi a Paterbergen elhalványulni látszott, majd a céltól nagyjából 25 km-re, az utolsó kockaköves szektor teljesítésekor ténylegesen leszakadt. A korábbi Paris-Roubaix-győztes holland azonban egymaga is gond nélkül végigvitte az offenzívát: Terpstra végül 20 másodperccel utasította maga mögé a kvázi megkötözött lábú üldözőket. Valahogy így működik a farkasfalka-effektus.

Az első világháború flandriai lövészárkai, csatamezei és katonai emlékhelyei mellett végighaladó Gent-Wevelgem útvonala leginkább a strapabíró sprintereknek kedvez, hiszen nincs vészesen sok emelkedő és az utolsó közülük, a pavés Kemmelberg több, mint 30 kilométerre fekszik a befutótól - ez a távolság pedig elegendő lehet a sorok rendezésére és az esetleges hátrányok ledolgozására. A Quick-Step természetesen ezennel sem engedte ki a kezéből a gyeplőt, bár a BMC meghúzgálta a bajszukat és ezen két csapat tempóváltásai által kezdett megnyúlni a mezőny. A Kemmelberg első megmászásakor Philippe Gilbert próbálta meg kiszórni a gyenge embereket: az általa kialakított csekély különbséget azonban Vanmarcke hamar eltűntette, így az élboly létszáma továbbra is tekintetes maradhatott. A nagynevű sprinterek - Kristoff kivételével - túlélték a vihart, és mikor az összes emelkedőt maguk mögött hagyták, egy nagyjából 30 fős csoportban tömörültek. Az egyéni szökési kísérletek hatástalanítását a Quick-Step - főképp Gilbert és Stybar - vállalta magára a síkon. A mezőny keresztülrobogott a történelmi jelentőségű Ypres főutcáján, miközben lassacskán összerendeződtek a sprintervonatok a fináléra. Vanmarcke utolsó kísérlete a hajrá kibontakozásával kudarcba fúlt: a favoritok közül Peter Sagan indított először, kockázatos távolságból. Elia Viviani hiába bizonyult gyorsabbnak nála, eltorlaszolták előtte az utat és kerülni kényszerült, amivel gyakorlatilag elvesztette az esélyét a győzelemre. A világbajnok így harmadjára ünnepelhetett a wevelgemi célban, míg az olasz élete nagy lehetőségét siratta. A Quick-Step nem kesergett sokáig a vereség okán, hiszen a tavaly World Tour-versennyé avanzsáló, egykoron kétnapos Dwars door Vlaanderenen címvédés történt: Yves Lampaert egy erős összeállítású ötösfogatból lógott meg az utolsó métereken - az ellenfelek egész egyszerűen belefeledkeztek egymás fürkészésébe.

Ha a Harelbekére jelmezes próbaként tekintettünk, akkor a Flandriai kör a teltház előtt bemutatott sikerdarab. A 102. alkalommal megrendezett klasszikus programjában 5 kockaköves szektor és 15 különböző emelkedő szerepelt, köztük az előző héten felforrósított Wolvenberggel, Taaienberggel, Oude Kwaremonttal és Paterberggel, kiegészülve az ikonikus gerardsbergeni fallal - igaz, a Kapelmuur a céltól való jelentős távolsága (nagyságrendileg 100 km) miatt nem töltött be sorsdöntő szerepet, csupán eszétikai izgalmakkal szolgált. Az idei verseny úgy istenigazából a Koppenbergen kelt életre, amikor is kialakult egy körülbelül 30 főt számláló szelektív boly, mely magában foglalta az összes előzetes favoritot. Ezzel egy időben a nap eleji szökevénycsoport két állva maradó tagjára felzárkózott az a mindössze 21 esztendős Mads Pedersen, akinek a nevével még találkozunk a későbbiekben. A befutótól 40 km-re fekvő Taaienbergen - amit kerékpáros berkekben újabban Boonenbergnek is neveznek - az időtlen-idők óta a Flandria megnyeréséről álmodó Greg Van Avermaet tovább faragott az esélyesek csoportjának létszámából, ám végzetes károkat nem tudott okozni.

A sorsdöntő támadáshullám ugyanis a Kruisbergen indult meg: a dráma a hegytető után található frissítőzónában érte el tetőpontját. Ekkor az abszolút outsidernek számító Vincenzo Nibali próbált szerencsét, akit mindössze Niki Terpstra tudott lekövetni. Az egyre inkább all-rounderként számon tartott olasz azonban hamar visszahőkölt, míg a holland belekapaszkodott az akció nyújtotta lehetőségbe. Terpstra a Kwaremont harmadszori teljesítése során utolérte az éllovasokat, vagyis inkább kikerülte őket, hiszen azzal a lendülettel tovább is robogott. Az utolsó emelkedőt, a meredeksége miatt rettegett (helyenként 20%), ámbár rövidke Paterberget már egyedül küzdötte le, folyamatosan növelve előnyét. Mads Pedersen látószögéből azonban képtelen volt kikerülni: a dán bajnok ugyan elvesztette vele a közvetlen kontaktot, de makacsul kitartott és a rohamosan csökkenő különbség ellenére sikeresen maga mögött tartotta a Sagan által instruált üldözősort. Niki Terpstra végső győzelméhez, a magányos szökés hazaéréséhez vastagon hozzájárult Philippe Gilbert visszafogott, egyéni céljait a csapatérdeknek alárendelő versenystratégiája is: a farkasfalka törvényeit figyelem előtt tartva természetesen egy centit sem vezetett a riválisoknak, viszont az utolsó kilométeren meglepte őket egy kései támadással, így pedig felállhatott a dobogó legalsó fokára.

Paris-Roubaix, azaz út a pokolba és tovább: menetelő hadseregek legendái, egykori frontvonalak árnya, kihaló félben lévő bányavárosok, tapintható történelem és a kerékpárosok 50 éve visszatérő rémálma. Egy érintetlenségében egyedi, természet által védelmezett, mítoszokkal övezett kockaköves ösvény, amit mindenki csak úgy ismer, Arenberg. A Klasszikusok Királynője senkivel sem kivételez, mindenkivel őszinte, bár sokszor érezhetjük igazságtalannak és különösen kegyetlennek: talán ez az a verseny, ahol a legnagyobb szükség van a szerencsére. Nem elég a puszta erő, sőt, még a tökéletes pillanat megtalálása sem feltétlenül garantálja a sikert. Fortuna csókja nélkül egy taktika sem lehet működőképes. A roubaix-i vélodrome 122 évnyi kerékpáros történelmet őriz: minden egynapos specialista vágyálma, hogy elsőként és egyedül érkezzen meg e szentélyhez olyannyi megrázkódtatás után... Ami a 2018-as, számszerint 116. kiadást illeti, a mezőny a 257 km-es versenytáv körülbelül 20%-át (54.5 km, 30 szektorra elosztva) tette meg kockakövön, kezdve a troisvilles-i pávétól egészen a célváros térköves útjáig. Mivel az eredetileg La Drève des Boules d'Hérin (ebből a 'drève' szócska utal a fasorral övezett útszakaszra) névre hallgató szektor, azaz az Arenberg Roubaix-tól 100 km-re található, igaz rá a kerékpársport talán legelcsépeltebb közhelye, miszerint itt még nem lehet megnyerni a versenyt, elveszteni viszont annál inkább.

Ami a tényleges eseményeket illeti, az Arenberg ezennel nem bizonyult vízválasztónak. A közel 60 km/h-s elképesztő beérkezési sebesség és kockázatos manőverek ellenére ezen a szakaszon szerencsére nem történtek bukások, sőt még a defektektől is megmenekültek az esélyesek. Mike Teunissen és Philippe Gilbert ugyan megkísérelt egy offenzívát, ám a Bora-hansgrohe kontroll alatt tartotta a különbséget és rövid időn belül derékba törték a kibontakozó akciót. Ekkor a főmezőnyt nagyjából 50 versenyző alkotta, a létszám viszont a hagyományoknak megfelelően, a kockaköveken való folyamatos megnyúlásnak köszönhetően egyre csökkent. A céltól 55 kilométerre, a 13. és 12. szektor között félúton következett el a kulcsfontosságú mozzanat, méghozzá a címvédő Greg Van Avermaet kezdeményezésével. A belga fajsúlyos támadása megrengette az esélyesek csoportját, de ebből a káoszhangulatból mégsem ő, hanem Peter Sagan profitált, aki szinte észrevétlenül szivárgott el - maga a világbajnok is alig hitt a szemének, hogy senki sem követi.

Jogos a felvetés, hogy ilyenkor hol volt a Quick-Step és pontosan mire vártak a további ellenfelek, a magyarázat azonban a lényegen nem változtat: Sagan meglógott és pillanatok alatt felzárkózott a szökevényekre. Az előny pedig egyre csak nőtt, hamarosan átlépte az 1 perces álomhatárt. A szlováknak még csak nem is kellett magányos farkasként megküzdenie a Van Avermaet és Niki Terpstra által fémjelzett üldözőbollyal, hiszen Silvan Dillier meglepetésre tudta vele tartani a lépést - egészen a fináléig. A fiatal svájci ráadásul a sík utakon hasznos munkát végzett, ezzel is hozzájárulva az együttműködésük sikeréhez. Az utolsó 15 km-en belülre érve valamelyest csökkent a különbség Terpstra irtózatos tempónövelései okán, utolérésről viszont szó sem lehetett, Sagan valósággal szárnyalt a vélodrome felé. A remek pályás eredményekkel rendelkező, egész napos szökést bevégző Dillier-t ugyan nem sikerült leszakítania, de azt elérte, hogy második helyről kezdhesse a sprintet, amit végül meggyőző fölénnyel nyert meg. Sosem titkoltam el, hogy szimpatizálok Peter Sagannal, így - talán ennyi személyesség megengedhető - majd kiugrottam a bőrömből, amikor elsőként gurult át a célvonalon.

Paris-Roubaix 2018, összefoglaló

A bukások sajnos kódolva vannak az ilyen típusú versenyek menetébe, ám ezeket általában a túlburjánzó feszültség, figyelmetlenség és a terepegyenetlenségek idézik elő. Az idei Paris-Roubaix-t viszont egy szívroham okozta tragikus kimenetelű baleset árnyékolta be. Én kifejezetten érzékeny vagyok az ilyen esetekre, hiszen több szempontból is érintettnek érzem magam: egyrészt Contador kapcsán (az egyik korábbi cikkben részletesen leírtam, ami vele történt karrierje kezdetén), másrészt azért, mert még mindig élénken élnek az emlékezetemben azok a képsorok a 2011-es Giro d'Italiáról... sosem fogom elfelejteni, ahogyan a komplett kerékpáros társadalom Wouter Weylandt életéért izgult. Az a nap örökre megváltoztatott emberként, szurkolóként egyaránt. Amikor pedig olyan információk érkeznek a verseny hevében, hogy szívroham kapcsán újra kellett éleszteni valakit és az orvosi kommüniké szerint élet-halál közt lebeg, semmi jót nem jelent. De a remény hal meg utoljára. A befutó percétől minden ima Michael Goolaertsért szólt. A Véranda's Willems-Crelan 23 éves belga kerekeséről viszont a lehető legborzalmasabb hírek jelentek meg a késő esti órákban: a csapat közlemény formájában értesítette az aggódó sportági közösséget, hogy Goolaerts a lille-i kórházban, családja körében életét vesztette. Nyugodjon békében!

utóirat
A pazar képi illusztrációkért köszönet Kristof Ramonnak (Kramon cyclo-photography) és a CyclingTips-nek!

× Őszintén fogalmam sincs, hogyan és miként kezdjek hozzá ehhez a bejegyzéshez, ami eredetileg csupán négy egynapos versenyről szólt volna a maga száraz objektivitásában, hiszen arra tettem ígéretet, hogy a főoldalon kerülöm az elfogultságot. Már amennyiben ez lehetséges. És most nem az, úgyhogy azon felül, hogy beszámolok az elmúlt hetek eredményeiről, természetesen nem hagyhatom és nem is akarom szó nélkül hagyni azt a tragédiát, ami mélységesen megrendítette a kerékpáros társadalmat, köztük engem is. Ennek fényében nehéz lelkesedni a tavaszi klasszikus szezon fináléjáért, úgyhogy elképzelhető, hogy nem sikerül majd kellően patetikusra ez a cikk.

A minden szempontból zseniális Flandria után egy héttel az 'Észak Pokla' felé vette az irányt a mezőny, következhetett tehát az év legjobban várt és legkegyetlenebbnek tartott klasszikus egynapos viadala, a Paris-Roubaix, ami 115. alkalommal került kiírásra. A hátszél érkeztével rendkívül gyors versenyre lehetett számítani, így az eredetileg tervezettnél negyed órával később lőtték el a rajtot. A rettegett Roubaix első 100 kilométerén nem tudott kialakulni szökés, köszönhetően a talán még a vártnál is brutálisabb tempónak. Az első kockaköves szektor előtt aztán három veszélytelennek ítélhető embert hagytak meglógni, miközben a bolyban is zajlottak az események. Míg Naesen, Gallopin és Durbridge a földre került, az egyik legnagyobb favoritnak kikiáltott Greg Van Avermaet mechanikai gondokkal küszdködött. A hír persze eljutott a karrierje utolsó versenyét teljesítő Tom Boonen fülébe is, aki rögtön a sor élére állt és megkísérelte megnehezítteni honfitársa dolgát, aki ugyan visszaért, de megpróbáltatásai ezzel nem értek véget. Az ötcsillagos Trouée d'Arenbergre érve Van Avermaet bukásba keveredett és kerékpárt kellet cserélnie, mire a Quickstep újabb tempónöveléssel reagált. Az első monumentumát hajszoló belga közel 40 másodperces hátrányt volt kénytelen ledolgozni, és csak 20 km-rel később vegyülhetett el újra a mezőnyben. Az hornaingi szektor után Peter Sagan indult meg, Maciej Bodnarral karöltve, ám nem jutottak messzire, hiszen a kétszeres világbajnok defektet kapott. A Borás akciót lekövető Daniel Oss és Jasper Stuyven egy ideig még tartotta magát elöl, őket egy 30 fős csoport üldözte, benne az esélyesekkel. De Sagan nem adta fel ilyen könnyen, a Mons-en-Pévele-en újra próbálkozott, minek nyomán egyrészt az élboly megfeleződött - a legnagyobb favoritok közül gyakorlatilag senki sem hiányzott -, másrészt utolérték a két szökevényt.

A 9-es számú szektor megtétele során Oss megint meglépett és ez a későbbi események szempontjából is fontos mozzanatnak bizonyult. Az egyébként nem túl vészes Templeuve-ön (30 km-re a céltól) ugyanis kialakult a nyerő szökés Langeveld és Roelandts közreműködésével: hozzájuk Van Avermaet, Moscon, Stuyven és Stybar csatlakozott, miközben Peter Sagan második defektjét szenvedte el és ezzel búcsút is inthetett a Roubaix-győzelemnek, a búcsúzó Boonen pedig a hátsó sorban ragadt. Az utolsó kiemelt nehézségű szektorban, azaz a Carrefour de l'Arbre-on az olimpiai bajnok tovább növelte a tempót, amivel sikerült leszakítania Moscont és Stuyvent, így csak hárman maradtak elöl (GVA, Stybar ésLangeveld). A két üldözővel szemben fél perc környéki előnyt építettek ki, aminek tudatában az utolsó kilométereken csak egymás arcát fürkészték. A vélodrome-ba Van Avermaet vezetésével érkeztek meg, de annyira lelassultak a nagy taktikázás közepette, hogy a háttérben váratlanul felbukkant Moscon és Stuyven. A Sky olasz fiatalja nem is habozott sokat, az utolérésen felbátorodva egyből megindította a hajrát, de a nála jóval frissebb korábbi éllovasok hamar eloszlatták minden reményét. Stybar igazán bánhatja, hogy elvitte a szíve és a kelleténél hamarabb kezdte meg a sprintjét, mert ezzel csak Van Avermaet malmára hajtotta a vizet, aki a szélárnyékot kihasználva megelőzte a csehet. Az üldözőcsoport végül 12 mp hátránnyal érkezett célba, ahonnan a visszavonuló Tom Boonen a 13. helyet szerezte meg. Érdekesség, hogy az idei volt minden idők leggyorsabb Roubaix-ja, miután a győztes Van Avermaet 45.2 km/h-ás átlagot tekert, megdöntve ezzel az 1946-os Peter Prost-féle rekordot.

A szokásoknak megfelelően az Amstel Gold Race nyitotta az ardenneki egynaposok sorát, amiről köztudott, hogy nincs túl sok köze az Ardennekhez, lévén Hollandiában rendezik, de vitathatatlanul beleillik a sorba paraméterei alapján. Az idei kiírás különlegességét a verseny ikonikus hegyének, a Caubergnek a hátrébb helyezése jelentette. Háromszor is szerepelt a programban, de azzal, hogy nagyságrendileg 20 km-re került a céltól, nem bizonyult sorsdöntőnek. A szervezők annak reményében változtattak, hogy így valamivel hamarabb beindul a csatározás, mint a korábbi években. És ez be is igazolódott, ugyanis a valkenburgi befutótól 40 km-re, a Kruisbergen Tiesj Benoot lepte meg a mezőnyt, akit Sergio Henao kontrázott meg. A Flandria-győztes Philippe Gilbert egyből átvette ezt a támadást, őt még 5-en követték - köztük Albasini és Ion Izagirre -, mögöttük pedig egy patináns üldözőcsoport formálódott, benne Gilbert legkomolyabb kihívóival. 10 km-rel később, a Keutenbergen a Valverde, Van Avermaet és Kwiatkowski fémjelezte sor rendkívül közel, 10 mp-en belül került az élbolyhoz, ám meglepő módon nem tudtak kollektívan fölérni, ami egyértelműen az együttműködés hiányának tudható be. Az év 1. monumentumát nyerő lengyel is érezte, hogy ebből így nem lesz utolérés, úgyhogy egyedül indult Gilberték után és néhány percen belül csatlakozott is hozzájuk. Ezután az üldözők hátránya folyamatosan nőtt és mivel a Cauberg utolsó megmászása után sem tudtak számottevőleg faragni belőle, 6 főre csökkent a győzelemre esélyesek névsora. De Kwiat és Gilbert nem várt a hajráig, hamarabb dűlőre akartak vinni a dolgot: az utolsó emelkedőn, a Bemelerbergen felválta támadták az élcsoportot, míg minden ellenfelet sikerült leszakítani. A flamme rouge-hoz érve Kwiatkowski bebetonozta magát a 2. helyre, rápihenve ezzel a sprintre, amit néhány kerékpárhossz hátrányból indított meg, ám rosszul mérte fel a helyzetet a szembeszélben. Philippe Gilbert megkerülte őt az utolsó 50 méteren és 4. Amstel-győzelmét aratta. Mindezt sérült vesével tette, ami egy féltávnál elszenvedett bukás következménye lehetett és emiatt ki kellett hagynia a következő két ardenneki futamot.

A Fleche Wallonne, azaz a vallon nyíl már Alejandro Valverde felségterületét képezi, szóval a mezőny akkor tett volna jót magával, legalábbis akkor lett volna reális esélyük az elsőségre, ha valahogyan sikerül leszakítaniuk a spanyolt az utolsó emelkedőig, azaz a Mur de Huy-ig. Nos, ez nem valósult meg, de nem is igazán erőlködtek rajta. Alessandro De Marchi kísérletezett szóló szökésekkel, és ha eleinte nem is reagáltak rá, a mezőnyben érezhetően megnőtt a tempó. A Huy másodszori megmászása során aztán Bob Jungelssel egyesítették erőiket, bár a lejtmenetben a fiatal luxemburgi faképnél hagyta olasz riválisát, aki szinte észrevétlenül tűnt el mögüle. Egyedül tekerve Jungels kisebb meglepetésre tovább növelte előnyét a bollyal szemben, egészen 50 másodpercig, viszont a Cote de Cherave-on Rafał Majka megindulása nyomán a felére csökkent a fór, a Mur lábánál pedig már bőven látótávolságon belülre került. A Diego Rosa által vezetett mezőny az utolsó kilométeren belül végül bekebelezte a magányos harcost, miután kivárás következett. A 20 éves Gaudu törte meg a csendet 250 m-rel a cél előtt, akire Valverde azonnal reagált, és amikor indított, még ott volt a hátsó kerekén Dylan Teuns is, de néhány pedálfordulattal később be kellett látnia, hogy a győzelem elúszott számára. Dan Martin kicsit hátrébbról érkezett és már ő sem tudta felvenni a versenyt a spanyol klasszissal, aki zsinórban negyedszerre ünnepelhetett a Mur tetején, összességében pedig 5. alkalommal nyerte ezt az ardenneki viadalt. 

Az ardenneki sorozatot a monumentumok közé tartozó a Liege-Bastogne-Liege koronázta meg, ami a legrégebb óta megrendezésre kerülő egynapos a naptárban. Emlékezhetünk, hogy tavaly az időjárás milyen szinten befolyásolta a versenyt, de idén szerencsére nem kellett a fagypont körüli hőmérséklettel és hóeséssel is megküzdeniük a kerekeseknek. A nap eleji szökés 13 perc körüli előnyt szerzett és a mezőny nem siette el az utolérést, meglehetősen nyugodt hangulat uralkodott - vagy talán inkább gyászos. A Col de Maquisard-on az Amstelen kiválóan teljesítő Nathan Haas rángatta meg a sort, de a Movistar Betancuron keresztül kontrollálni tudta ezt az akciót. Az LBL legemblematikusabb hegyén, a Redoute-on Sebastian Henao és Laurens De Plus növelte a tempót, majd érte utol a 2. számú csoportot. Az élen ekkor már csak a Cofidises Perez tekert, 4 perc előnnyel, de egyre keretesebbé vált a mozgása, úgyhogy csak idő kérdése volt, mikor száguldanak el mellette. Csapattársa, Rossetto egyedül vette üldözőbe és amint elkapta a hátsó kerekét, már ment is tovább, mert érezte, hogy Perez nem tud hasznára lenni. 10 km-re a céltól a mezőny már ott toporgott Rossetto nyomában, akire Tim Wellens ugrott fel, de nem jutottak messzire, a sorozatos megindulások nyomán az összes szökevényt hatástalanították. A Cote de Saint-Nicolas-n Davide Formolo rukkolt elő egy igencsak erőteljes és fantáziadús támadással, ám az utolsó kilométerre érkezvén nem kegyelmezett neki a peloton: 800 métere a céltól Dan Martin nyitott egy hosszút, megadva ezzel az alaphangot a hajrában. Az ír versenyzőt az Orica próbálta levadászni sikertelenül, viszont Valverde hamarosan ott termett Martin hátsó kerekén és ahogyan arra számítani lehetett, könnyedén kerülte ki ellenfelét. 4. győzelmét szerezte a La Doyenne-en, de ez a győzelem más volt, mint a többi...

2017. április 17-én Michele Scarponi megnyerte az alpesi körverseny (volt trentinói kör) 1. szakaszát Innsbruckban. 5 nappal később, szombaton, immáron otthonról korán reggel edzeni indult. De sosem tért haza... Amiint kinyitottam a szemeimet, szokásomhoz hívem kezembe vettem a telefonomat, hogy ránézzek az idővonalamra, legelőször egy Contador-féle spanyol nyelvű üzenetet pillantottam meg. Bevallom, sosem tanultam spanyolul, de sajnos pont annyit érettem belőle, amennyit kellett. Felesleges mondani, a döbbenettől egyből felébredtem, ez a néhány búcsúzásul írt sor valódi hidegzuhanyként hatott. Elolvastam még kétszer, bízva abban, hogy hátha valamit félreértettem. De aztán megláttam Jesus Hernandez hasonló hangvételű posztját és a kezdeti döbbenet bénító sokká alakult át. Teljesen ledermedtem, attól a gondolattól végképp, hogy néhány napja még ünnepelni láttam... Azóta minden részletet megtudhattunk a tragikus kimenetelű közúti balesetről. Ma volt Scarponi temetése. Még mindig a hideg futkos a hátamon, ha belegondolok a történtekbe. Előző este még az ikerfiaival játszott... Nem tudom, találkoztatok-e azzal a képet, amelyen a számára oly' kedves papagáj, Frankie látható, ahogyan türelmesen várja őt annál a kereszteződésnél. Szívbemarkoló. A mezőny tagjai, a korábbi csapattársak és barátai mind a pótolhatatlan mosolyát emelték ki, kifogyhatatlan humora mellett. Mindenkinek van minimum egy közös sztorija Scarponival, aki azon felül, hogy bárkit, bármikor képes volt megnevettetni, végtelenül profi versenyző és aranyat érő segítő volt... A Liege-re visszatérve pedig Valverde amellett, hogy könnyeivel küszködve Scarponinak dedikálta győzelmét, a pénznyeremény egészét a gyászoló család javára ajánlotta fel. A 10 nap múlva kezdődő Girón ő vezethette volna az Astanát Aru kényszerű visszalépése után és biztos vagyok benne, hogy nem okozott volna csalódást... Nyugodjék békében.

× Egy két hetes betegséget követően visszatérni a normál kerékvágásba nem túl könnyű, egyszerre megint elfogy minden szabadidőm és hiába szeretnék a bloggal foglalkozni, mindig közbejön valami, ami miatt halogatnom kell az írást. Semmi sem úgy alakul, ahogyan eltervezem, ezt a cikket sem pont ilyennek terveztem, de most ez így sikerült. Tűnhet úgy, hogy mostanában csak kerékpárral foglalkozom itt, a főoldalon, pedig szó sincs arról, hogy nem követnék még kismillói sporteseményt, csak az idő szűke miatt rövidítenem kell a bejegyzéseket. Megígérem, az elkövetkezendő néhány hétben lesz más téma is (leginkább snooker és tenisz), hiszen véget ért a tavaszi klasszikusok időszaka az országúton - mindez azt is jelenti, hogy jönnek a háromhetesek. Zárásként az ardenneki egynaposokról néhány keresetlen szó.

A kockaköveken való rázkódás után egyenletesebb utakon tekerhetett az országúti mezőny, ámde a nehézségek itt sem maradtak el, csak éppen rövid, esetenként gyilkos emelkedők formájában jelentek meg előttük. A győzelemre esélyesek névsora is nagyban átrendeződött, ezennel a robbanékony, jó végsebességgel rendelkedő hegyimenők kerültek az előtérbe, sőt, a háromhetesek sztárjait is felfedezhettük a startlistákon. Az ardenneki klasszikusokon ugyan sokszor az utolsó hegy(ek)ig kell várni az igazi izgalmakra, de azok mindig kárpótolják a sportág szerelmeseit - már, ha valaki erre rászorul. Szó se róla, ezek a versenyek is rettenetesen sokat követelnek a kerekesektől. Nem azt kell elképzelni, hogy a mezőnyben mindenki csak az utolsó néhány kilométerre tartogatja az erejét és csigatempóban tekernek el a sorsdöntő szakaszokig. 200 kilométernyi folyamatos fárasztás után kell minden, még állva maradt favoritnak robbantania a falaknak titulált kőkemény emelkedőkön a dicsőségért. Idén pedig, ha mindez nem lenne elég, az időjárás sem éppen könnyítette meg a versenyzők dolgát. A tavaszi klasszikus szezont lezáró Liége-Bastogne-Liége-en - hiába már lassan májust írunk - a fagyponthoz közeli hőmérsékletek mellé helyenként bizony havazás is párosult. Az én szememben, aki ilyen zord körülmények közepette egyáltalán célba tud érni, hősnek minősül, még akkor is, ha a győztestől negyedórát kap, vagy annál is többet.

Az Amstel Gold Race a kakukktojás a három kiemelkedő ardenneki egynapos közül, hiszen Hollandiában rendezik, a hollandok pedig enyhén szólva sem a magas hegyeikről híresek. Aki pedig egy kicsit is tisztában van maga, az Ardennek hegység elhelyezkedésével, pontosan tudja, hogy annak semmi köze nincs Hollandiához, lévén nagyrészt Belgium déli részén terül el. Ettől függetlenül valami miatt mégis az ardenneki klasszikusok közé soroljuk az Amstelt. A verseny karaktere és útvonala viszont kétségkívül beillik a képbe, úgyhogy ha földrajzilag nem is jogos tagja a sorozatnak, típusában és nehézségében mindenképpen hasonlít belgiumi társaira. A legendás hegye a Cauberg, amit idén három alkalommal mászott meg a mezőny. A tetejétől kb. 2 kilométerre volt a befutó, ami lehetőséget biztosított a kiscsoportos hajrát elkerülni kívánó kerekesek egyéni akcióinak. Ezt használta ki Enrico Gasparotto, akihez Michael Valgren csatlakozott a hegytetőn. Ugyan nem jutottak messzire, de néhány másodperces előnyüket meg tudták őrizni, köszönhetően főképp a Tinkoffos dán munkájának, aki amint felért, egyből az élre állt és próbálta a köztük és a mezőny között kialakult távolságot megtartani. A bátor vállalásukat siker koronázta, de innentől fogva már nem volt meglepő, hogy Gasparotto lesprintelte a végén. A 34 éves olasz 2012 után nyert újra az Amstelen, kisebb-nagyobb megdöbbenésre. A célvonalon áthaladva az ég felé mutatott, ezzel megemlékezve szerencsétlenül járt csapattársáról, Demoitiéról. Azt hiszem, a győzelem nem is kerülhetett volna jobb helyre, mint a Wanty-hoz...

Három nappal később, április 20-án rendezték a Fléche Wallonne-t, azaz a vallon nyilat, ami tartalmazza a legnehezebb kilométerként elhíresült Mur de Huy-t. Tavaly a Tour de France 3. szakaszának programjába is bekerült ez az ikonikus emelkedő, akkor Joaquin Rodriguez ünnepelhetett a tetején, ám Puritónál idén valami nem stimmel egyelőre, így nem számított topfavoritnak. A korábbi háromszoros bajnok, Alejandro Valverde viszont annál inkább: 36 évesen is a csúcson teker és nem látszik fáradni. Ezt a versenyt mintha neki tervezték volna: a Mur-ön mutatkozik meg igazán, mekkora klasszis ő valójában... Az Etixx ugyan megpróbálta megtörni őt, de nem jártak sikerrel ezúttal sem. Előbb Dan Martin, majd a tavalyi második helyezett, Julien Alaphilippe indult meg a Mur de Huy-ön, de mindez nem volt elég Valverdével szemben, aki újból lehajrázta a fiatal francia reménységet, ezzel érvényesítve a papírformát. Bala (ez a beceneve) a rekordnak számító 4. alkalommal diadalmaskodott a Fléche Wallonne-on, összességében pedig a 7. ardenneki klasszikusát nyerte pályafutása során. A célbaérkezés után azt nyilatkozta, még sosem érezte magát ennyire jó formában. Hangsúlyozom, nemrég töltötte be a 36. életévét. Kicsit több, mint egy hét múlva pedig kezdődik a Giro d'Italia, ahol ő lesz a kapitány a Movistarban.

Ahogy azt már korábban említettem, a sort a Liége-Bastogne-Liége zárta, ami a szezon 4. monumentuma az ötből. A rajt előtt a csapatok sorra töltötték fel a közösségi oldalakra a megdöbbentő és egyben kétségeket ébresztő képeket a frissítő állomás környékéről, ahol sűrű hóesés fogadta őket. Az extrém időjárási protokoll akár lehetővé tette volna azt is, hogy töröljék vagy elhalasszák a versenyt, ám erre végül nem került sor, így a mezőny nekivágott a 250 kilométeres távnak. Nagyjából 10 percenként változtak a körülmények: hol a hó, hol az eső esett, hol a kettő egyszerre, majd néhány percre előbújt a nap is, bár meleget nem igazán hozott. Ennek megfelelően folyamatos volt az öltözés-vetkőzés, a versenyzők hősiesen küzdöttek az elemekkel, hiszen ilyen cudar időben a táplálkozás sem egyszerű. Sosem tekertem még hóesésben és fagyban - nem is tervezem -, de így is átéreztem a szenvedésüket. Sokáig nem is igazán hajtottak hátul, a túlélésre játszottak, aztán amikor az utolsó 50 km-re értek, a Movistar rákapcsolt, a szökevénycsoport előnye pedig rohamosan csökkenni kezdett. Miután utolérték őket, még akadt egy-két bátor kerekes, aki megkísérelte a szinte lehetetlent (pl. Jungels, Izaguirre és Wellens), de egyikük sem járt sikerrel. A sorsdöntő pillanat a mindössze 600 m hosszú Cote de la Rue Naniot-n érkezett el, ahol több favorit is leszakadt, majd létrejött egy 4 fős élcsoport, benne Poels-szal, Albasini-vel, Samu Sánchezzel és Rui Costával. Alig néhány száz méterre tekertek a megtépázott mezőnytől, ennek ellenére nem tudták őket megfogni, sőt, még egy kicsivel meg is toldották az előnyüket, így elsőszámú esélyesekké léptek elő a győzelemre. Albasini tűnt a legerősebbnek közülük, aki töbször is bepróbálta a többieket az utolsó km-en belül, ám a svájci végül erre fizetett rá: az emelkedős sprintben alulmaradt a 250 méteres táblánál indító Wouter Poels-szal szemben, aki a Sky csapat első monumentumát nyerte Ans-ban.

× Kicsit későbbre terveztem ezt a bejegyzést, szerettem volna több eseményt is belevonni, de úgy alakult, hogy egy kisebb betegség miatt itthon ragadtam, így hirtelen lett elég időm az írásra, amit ki is használok. Még mielőtt belekezdenék, szeretném megköszönni azoknak, akik a hosszabbításról idetévedtek és bármit is hozzáfűztek a munkámhoz. Tényeg sokat jelent, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyien látogatják az oldalt. Szóval, most egy rövidebb cikkel készültem, amiben a vasárnapi Paris-Roubaix kapja a főszerepet, illetve a győztes, akivel eleinte senki sem számolt. Szerintem tipikusan olyan forgatóköny valósult meg, ami képes bárkiből kerékpárfüggőt varázsolni, még akkor is, ha az ember előtte egyetlen versenyt sem látott.

Matthew Hayman. Egy név, amivel egyetlen, a Paris-Roubaix esélyeseit felvonultató listán sem találkozhattunk. Ha a rajt előtt megkérdezik, mit tudok róla, nem sok minden jutott volna eszembe mondjuk azon kívül, hogy az Oricában teker és ausztrál. De ezzel gondolom nem vagyok egyedül. Mindenki Cancellarával, Boonennel, Sagannal és Vanmarcke-kal volt elfoglalva, és egyébként joggal, hiszen a Roubaix-val kapcsolatban ritkán beszélhetünk meglepetésemberekről. Tényleg ritkán fordul elő, hogy olyasvalaki nyerjen, akire abszolút nem számít senki, ez nem az underdogok terepe. Legutóbb Johan Vansummeren 2011-es sikere lehetett némileg megdöbbentő, de szerintem még ő is nagyobb névnek számított akkor, mint most Hayman, ráadásul belga kerekes - bár bevallom, nem emlékszem tisztán arra a versenyre. Csak egyetlen tényező szólt a 37 éves ausztrál mellett, az pedig a tapasztalat, amit akár csupa nagybetűvel is írhattam volna, mivel semmi más nem indokolta az ő győzelmét. Az idei volt a 15. startja a Észak Poklaként is emlegetett klasszikuson (eddigi legjobbja egy 8. hely volt), amivel a mezőny legrutinosabb versenyzőjének számított. Persze, ez még önmagában nem jogosítja fel arra, hogy egy sprintben maga mögé utasítsa a négyszeres bajnok Tom Boonent. A néhány héttel ezelőtti Harelbeke viszont tanulsággal szolgált arra, hogy több, mint 250 kőkemény kilométer után - amiből jelen esetben 52 km kockaköves - bátran elfeledkezhetünk arról, hogy ki mekkora király a hajrában. Hayman esetében is az volt a kulcs a dicsőséghez, hogy tudott tartalékolni egy kis energiát a fináléra - figyelembe véve azt, hogy a napi szökésből maradt elöl, ez nem kis bravúr. Nyilván az is nyomott a latba, hogy az élcsoport tagjai közül ki-ki hány versenykilométerrel rendelkezett ebből a szezonból. Márpedig, ha valaki nem hajtotta túl magát idén, az ő: az Omloopon (február 27-én) eltörte a könyökét, miután több hetes pihenőre kényszerült. Kipihentség ide, vagy oda, aligha reménykedhetett abban, hogy a 13. versenynapján, egy bizonyos Paris-Roubaix-n egyáltalán harcban lesz a győzelemért. 

2016-ban először, az elejétől a végéig figyelemmel követhettünk a Roubaix történéseit. A nagyjából sík első 100 km során a napi szökés létrejöttébe is bepillantást nyerhettünk. A hivatalos starttól kezdve folyamatosak voltak az akciók, de a mezőny sokáig senkit sem volt hajlandó fél percnél távolabb engedni. Körülbelül másfél órának kellett eltelnie ahhoz, hogy kialakuljon egy csoport, ami ennél nagyobb, szignifikánsabb különbséget tudott kialakítani és tovább növelni azt. Nos, ebben a csoportban fedezhettük fel először az 55-ös rajtszámot. Mivel csak fényévente egyszer fordul elő, hogy egy ilyen reggeli szökés hazaérjen, egyik tagját sem kezelhettük esetleges bajnokaspiránsként, inkább csak előretolt ékekként tekinthettünk rájuk. A 20-as számmal fémjelzett kockaköves szektorban (Monchaux-sur-Ecaillon) az Etixx növelte a tempót Tony Martin vezetésével: a főmezőny hátsó részében történhetett egy kisebb bukás, ami feltartotta a két legnagyobb favoritot, Cancellárát és Sagant. 113 km-rel a vége előtt megkezdődött a hajsza és egy darabig úgy tűnt, felérhetnek a leszakadók, mivel fokozatosan csökkentették a hátrányukat, ám meglepő módon 35-40 másodpercnél képtelenek voltak közelebb kerülni, hiába állt az üldözők élére maga Spartacus az arenbergi erdőben. Mindeközben az előttük lévő bolyban is zajlott a szelektálódás - gondolok itt például az utólag Skyfallnak keresztelt esetre, amikor 500 méteren belül kétszer is kisiklott a Sky vonata -, de mindezek ellenére sem tudott a hátsó csoport látótávolságon belülre kerülni.

A sorsukat végül pont a svájci klasszis bukása pecsételte meg: az ötcsillagos Mons-en-Pével szektorban került a földre, kishíján magával rántva Sagant is, aki csak elképesztő lélekjelenlétének és kiváló kerékpárkezelési képességeinek köszönhetően menekült meg a bajtól. Nem úgy, mint például a mögötte érkező Niki Terpstra, aki egyenesen átesett Cancellara biciklijén. Ezután gyakorlatilag eldőlt, hogy nem érnek föl és mindahányan kiszálltak a versenyből... A szökés is hasonló sorsa jutott, lassacskán elfogytak és legtöbbjüket megfogták Boonenék. A Carrefour de l'Arbre-ra érve kialakult a győzelemre esélyesek csoportja öt fővel - Boonen, Vanmarcke, Stannard, Boasson Hagen és Hayman alkotta. Az utolsó meghatározó kockaköves szakaszon a holland lottós rukkolt elő egy erőteljes megindulással, de nem jutott messzire. A többiek, ha nem is könnyen, de felzárkóztak rá, majd megkezdődött a taktikázás... A velodromban végig Boonen vezetett, az utolsó körben aztán a pálya felső részén lendületet gyűjtve Hayman és Vanmarcke indította meg a sprintet, míg Stannard kívülről próbált kerülni, mindhiába. Matthew Haymant senki sem tudta megelőzni. Végül egy kerékpárhosszal verte meg Tom Boonent, akinek könnyen lehet, hogy ennél jobb esélye már sosem lesz arra, hogy Roubaix-t nyerjen. Alig hittem a szememnek, amikor az Orica veteránja elsőként haladt át a célvonalon, de magának, a győztesnek is kellett néhány perc, hogy felfogja, mit tett. Egyszerűen hihetetlen, napokkal később sem találom rá a megfelelő jelzőket.

× Most lett csak valódi aktualitása az előző, klasszikusokról szóló bejegyzésemnek. Nemcsak azért, mert lezajlott a Flandriai kör, ami egyike a legrangosabb kerékpárversenyeknek a naptárban, hanem leginkább azért, mert a belga egynaposok gyakorlatilag kivétel nélkül Peter Saganról szóltak. Mondhatni, ellopta a showt a legendás duó, Cancellara és Boonen elöl, a további esélyeseket pedig jelentősen háttérbe szorította. Lehet ezzel az állítással vitatkozni, vagy elfogultnak tartani, de aki reálisan látja az eseményeket, az nem köthet bele. Mindenesetre, a szlovák brutális ereje és kitartása végre kifizetődött és nem kell többé holmi átkokról beszélni vele kapcsolatban.

A poént a bevezetőben le is lőttem, de aki egy kicsit is jártas a kerékpársportban, annak nem mondtam semmi újdonságot. Nem kell ezt cifrázni, úgy hiszem, senki sem fog a torkomnak ugrani, ha azt mondom, Peter Sagan volt a belga egynaposok sztárja. Igazán megérdemelte már ezt a szerepet, mivel tavaly tavasszal az ő szintjén csalódást keltő módon szerepelt, emlékezhetünk rá, ezután 'fenyegette meg' Tinkov úr azzal, hogy csökkenti a fizetését. Aztán persze kiderült, hogy megéri a pénzét... Idén pedig még egy kis bónusz is kijárna neki, mert fergetegesen jó klasszikus szezont produkuált és ennek még nincs vége! A Paris-Roubaix-nak is főesélyesként vághat neki vasárnap, és abban majdnem biztos vagyok, hogyha nem történik vele valami rendkívüli, ott lesz a végelszámolásnál. Ha nem nyer, akkor sem fog összedőlni a világ, ez már csak jutalomjáték a számára. A teher lehullott a vállairól, az szivárványszínű trikó átka is elillant, miután egy 'kisebb győzelem' után megnyerte pályafutása első monumentumát. Igazi bajnokok mintájára tette mindezt: a richmondi világbajnokságon is bevállalta az egyéni szökést az utolsó 3 kilométeren, amivel nem akármilyen bátorságról és elhivatottságról tett tanubizonyságot, de most, a Flandrián még ezt a teljesítményét is überelni tudta. Azt már az első versenyei során is láthattuk, hogy az erő ott van a lábaiban, így a kérdés csak az volt, sikerül-e elsőként áthaladnia a célvonalon, illetve, hogy melyik versenyen lesz erre képes. Sagan frappáns módon adta meg a válaszokat, az pedig csak rajtunk múlik, tudunk-e vele együtt örülni.,

Minden a március 25-i E3 Harelbekével kezdődött, ami talán a szezon eddigi legzseniálisabb versenyét hozta. Egy percig sem dőlhettünk hátra, nyugalomról és hawaii-ozásról szó sem volt, egymást érték az akciók és az egyéb fontos események. Utóbbi kategóriába tartozott Fabian Cancellara ominózus mechanikai problémája, ami a céltól körülbelül 70 km-re történt. Az év végén visszavonulú svájci klasszis, sokak kedvence csaknem 2 percig vesztegelt az út szélén, amikor végre megkapta a cserekerékpárját. A Treknél nem estek kétségbe, a sportigazgatók fantasztikusan szervezték meg a csapatot. Az elöl tekerő Stuyvent nem állították meg, pontosan tudták, hogy rá még a későbbieknek szüksége lehet Spartacusnak, akit a segítők egy pillanatra sem hagytak magára, mindig tekert körülötte egy-két ember. Ez a kiválóan megszervezett csapatmunka mindenki legnagyobb megdöbbenésére annyira eredményes volt, hogy Cancellara 30 km-re a befutótól megérkezett az élcsoportra. Néhány perc erejéig talán a többiek is elcsodálkoztak, majd a csendet az utóbbi évek világbajnokai, Kwiatkowski és Sagan törte meg egy életerős támadással a Karnemelkbeekstraaton. Eleinte, bevallom őszintén, nem hittem abban, hogy elengedik őket, de a két szökevény nem foglakozott a túlerővel, a 4-5 másodperces előnyüket apránként növelték. Nem telt bele 10 perc és máris kiépítettek egy stabil, fél perces különbséget. Az üldözők sorát az Etixx vezette, akik - ha jól emlékszem - 5 emberrel képviseltették magukat az esélyesek csoportjában, ám hiába dolgoztak rendületlenül, a hátrányuk csak nem akart csökkeni, sőt! Mondhatnám azt, hogy Kwiatkovski és Sagan egyenlő arányban vették ki a részüket a munkában, de hazudnék, hiszen leginkább a szlovák diktálta a tempót. És igen, végül ez lett a veszte. 10 emberből 9 az ő győzelmét tippelte volna, lévén sokkal gyorsabb a hajrában, mint lengyel ellenfele, de nem ez, hanem a fáradtság döntött az első helyről. Kwiato a 300 méteres táblánál indult meg és ezzel a lendülettel le is szakította Sagant, akinek egész egyszerűen nem maradt ereje a sprintre. 

Két nappal később, a Gent-Wevelgemen ugyancsak intenzív, élvezetes csatát láthattunk és a befutó után még felfelé görbülhetett a szánk, este viszont aggasztó hírek jelentek meg egy fiatal francia kerekessel kapcsolatban, másnap reggel pedig az egész kerékpáros társadalom gyászba borult. Utálom, hogy ilyenekről kell írnom, de nem szabad elhallgatni. Antoine Demoitiéról van szó, a Wanty 25 esztendős versenyzőjéről, aki a Harelbekén debütált World Tour-szinten. Ugyan eleinte arról cikkeztek, hogy egy figyelmetlen motoros okozta a halálát, de mint később kiderült, egy kivédhetetlen baleset áldozata lett. Belekeveredett egy kisebb bukásba, és egy, a földre került embereket kerülni próbáló motor elé esett. Kórházba szállították, de már nem tudtak rajta segíteni.. Ettől függetlenül a komplett mezőny a motorosokat és a kísérőkocsikat érintő szabályozások szigorítására szólította fel az UCI-t, ám sajnálatos módon, még semmi előrelépés nem történt az ügyben. Kérdem én, mire várnak még? Visszatérve magára a versenyre, onnantól kezdve váltak fokozottan érdekessé az események, amikor a Katushás Kuznetsovot utolérte a Kemmelbergen támadó Sagan, Cancellara és Vanmarcke. A viszonylag ismeretlen orosz sunyi módon hátul gumizott, még véletlenül sem vette ki a részét a vezetésből, ami előrevetítette azt, hogy a hajrában szeretné majd meglepni ellenfeleit. A többiek hárman megérezve a lehetőséget a sikerre, szépen összedolgoztak, igazságosan osztották meg a munkát egymás között. Egy csoporttal és 40 másodperccel hátrébb megintcsak az Etixxes emberek güriztek, de megintcsak saját magukat őrölték fel, közelebb nem tudtak kerülni az élen tekerő négyeshez. Mindeközben elöl már a sprintre készültek a szökevények: volt terük bőven a taktikázásra és egymás arcának fürkészésére, nem fenyegette őket semmi veszély. Mint ahogyan arra számítani lehetett, Kuznetsov betámadta a társait, ám nem jutott messzire, hiszen jött Sagan és a papírformának megfelelően ezennel mindenkit maga mögé utasított. A háttérben stílszerűen megjelent egy szivárvány, ez tette csak igazán különlegessé a regnáló világbajnok idei első győzelmét...

A 100. Flandriai körversenyt április 3-án rendezték és habár egyértelmű esélyest nem lehetett megnevezni, lévén az egynaposokon bármi megtörténhet - és még annak az ellenkezője is -, Peter Sagan mindenképp ott volt valahol a top 3-ban mindenki egyéni listáján. Sokan egy klasszikus Boonen-Cancellara párharcot szerettek volna látni (mindketten háromszoros győztesek), de valljuk be őszintén, kettejük közül csak a svájcinak lehetett valós sansza a sikerre. Népszerű tippnek számított továbbá Greg Van Avermaet is, ám a belga 100 km-re a céltól belekerült egy csúnya bukásba, amiben rajta kívül még 4 csapattársa fogott talajt. Mindeki egyből kulcscsonttörésre gyanakodott, és sajnos a későbbiek folyamán a BMC is megerősítette ezt az információt. Az utolsó 50 kilométeren belülre érve megnövekedett a tempó, így a mezőny fokozatosan tagolódni kezdett. Az első - úgymond - elit támadás a Taaienbergen történt, ekkor váltak le a legerősebb emberek a bolyról, kialakítván az esélyesek csoportját. A szelekció ekkor még nem volt teljes, körülbelül 20-an tekertek elül őrült tempóban. Kicsit több, mint 30 km-rel a befutó előtt érkezett el a sorsdöntő megindulás ideje: a Harelbeke sikerpárosa, Kwiatkovski és Sagan lépett meg a többiektől, hozzájuk csatlakozott némi hezitálás után Sep Vanmarcke is. Nem sokkal később utolérték a napi szökést, és heten együtt kezdték meg az utolsó előtti emelkedőt, a Kwaremontot, nyomukban az üldözőkkel. A legendás hegyen a világbajnok Vanmarcke-kal karöltve elszakadt az élen tekerőktől, de ez az együttmükődés nem tartott sokáig. Sagan a Paterbergen súlyos csapást mért a belgára, aki csakhamar megadta magát, így a szlovák egyedül vágott neki az utolsó 13 kilométernek. Az üldözőcsoportból Fabian Cancellara indított félelmetes lendülettel, és néhány másodperc leforgása alatt felzárkózott Vanmarcke-ra, akivel az egyre távolodó éllovas nyomába eredtek. Lehetett azzal számolni, hogy felérnek rá, elvégre csak 10 mp volt a hátrányuk és a svájci rendkívül erősnek tűnt, de sehogy sem tudtak közelebb férkőzni. Sagan viszont egy pillanatig sem fogkalkozott a közelségükkel, eltökélten hajtott a cél felé, akárcsak a tavalyi világbajnokságon. Egyre csak fogytak a kilométerek és egyre csak nőtt a különbség: senki és semmi sem menthette meg attól, hogy megnyerje karrierje első monumentumát. És ez egy olyan győzelem, amire nem csak a rajongói fognak évek múltán is emlékezni. Ez a végtelenül bátor, klasszikus egyéni akció minden bizonnyal nyomot hagy majd minden őszinte kerékpáros szurkoló fejében.